Vadnyugat

Hosszú post, osszátok be nyugodtan.

Mesélek egy kicsit a tavaszi szünetről. Március 5-12 között csináltunk egy túrát, ketten Sanyival. A koncepció csak annyi volt most is, hogy mozduljunk ki Nashvilleből ha már szünet van és megtehetjük. Az úticélon gondolkodva abban egyeztünk meg végül, hogy pár nap síelés köré szervezünk valamit. Ha síelés, akkor Sziklás-hegység, vagyis Utah – vagy Colorado. Salt Lake City-t néztük ki mint úticélt, ott volt a téli olimpia is 2002-ben, és 6-7 nagyobb sícentrum is van közvetlenül körülötte. Előtte-utána egy kis vadnyugat.

Mikor először néztem rá a repjegyárakra, még egy hónap volt a szünetig, de SLC-be már akkor is $500 körül volt a legolcsóbb jegy. Viszont találtam Vegasba $270-ért, az meg úgyis olyan “közel” van hozzá. Itt egyébként más fogalmak uralkodnak a távolságokról, de erről már írtam: ami fél napon belül elérhető kocsival az közel van. Szóval ekkor még gondolkodtam egy napot, ami pont elég volt, hogy $270 helyett $370 legyen közben a jegy, aztán meg is vettem.

Külön utaztunk Sanyival, ő valami kuponnal repült, én meg gyűjtögetem a mérföldeket a Delta Airlines-nál, van már vagy 40.000. Ez ilyen frequent flyer program, annyiból jó, hogy a következő belföldi járat már valószínűleg ingyen lesz, illetve egy ideje ingyen utaznak a csomagjaim is; sőt, ha valaki utólag foglal jegyet a gépre, akkor jó eséllyel átkerülök első osztályra – ott szokott maradni hely :) Most is: Cincinattiból Vegasba, meg visszafelé Memphisig első osztályon jöttem – ami vicces volt így elsőre.

Szóval az lett a vége, hogy egy este Vegasban, bérlünk kocsit, aztán irány északra Salt Lake City felé, 2 nap sízés, aztán dél felé Colorado, New-Mexico, majd Arizonán, a 66-os úton vissza Vegasba. Egy hét, több mint 2100 mérföld / 3400 km. Útbaejtünk pár nemzeti parkot, nappal nézelődtünk, este vezetünk, éjjel alszunk. Meg síelünk.

Las Vegas
“What happens in Vegas, stays in Vegas”. Ezt tényleg látni kellett így egyszer, de könnyen lehet hogy elég is volt belőle ez az egy. Nevadában legális a prostitúció egyedül az USA-ban, a szerencsejáték gyakorlatilag szabályozatlanul zajlik, Vegas pedig egy hatalmas szikrázó Sin City a legkietlenebb sivatag közepén. Pont olyan mint a filmekben. Ahogy visszafelé közeledtünk utolsó éjjel, már 60 mérföld távolságból derengett a horizont, el sem lehet téveszteni merre van. Van Eiffel-torony meg Szabadság-szobor is benne, bár jóval kisebbek mint az igazi.

Ahogy leszállsz a reptéren, rögtön szembetalálod magad egy rakás játékgéppel, félmeztelen csajok a plakátokon, az autópálya pedig ami a város felé visz, szintén ugyanilyen témájú óriásreklámokkal van szegélyezve. Meg egyébként szinte minden. A lenti képen például az látszik – hogy amíg várod a csomagodat a szalagnál, addig is milyen hasznosan töltheted az időd: félkarú rabló! Nem túlzok, az egész reptér tele volt vele.

Az autóbérléssel is hasonlóan jártunk mint én a repjeggyel, vártunk, aztán csúnyán felment az ára mindennek. Végül egy közepes méretű SUV-t (nagy egyterűt) kértünk, mégis sikerült egész jó áron. Gondoltuk ha már egy sivatag közepén bérlünk kocsit és a hegyekbe akarunk vele menni – vagyis nyilván nem épp a legmegfelelőbb gumi lesz rajta (nyári), – akkor legalább legyen összekerékhajtású. Végül valami miatt nem tudtak olyat adni amilyet kértünk, úgyhogy ezt a járművet ajánlották fel ugyanazért az árért:

Ez egy Chevrolet Tahoe telefonos fotón – de az még ezen a képen is látható, hogy nem kicsi – viszont nagy. Talán még vicces is lett volna egy ilyennel menni, de mégiscsak annyit fogyaszt mint egy kisebb repülőgép és mi mégsem egy 5 fős család vagyunk, úgyhogy inkább egy négyajtós Ford Fusiont választottunk, így még kedvezményt is adtak. Valamiért californiai rendszám volt rajta.

Este körülnéztünk Vegasban, benéztünk pár kaszinóba is – semmi ellenőrzés nincs sehol. Bárki ki-be járhat, bárki játszhat, és ameddig a szem ellát márvány, rulettasztalok, kártyaasztalok, játékgépek és hiányosan öltözött nők. A hatalmas belvárosi szállodák alsó szintjei mind kaszinók, és tényleg akkorák, hogy simán el lehet tévedni (és fáradni) ha az ember végig akar menni akár csak egyen is. Ingyen van a parkolás mindenhol, sőt, amíg játszol addig még az italfogyasztás is. Keményen 1 dollárt költöttem szerencsejátékra, de poénnak elég volt ez is.

Aztán – van egy háromszázvalahány méteres torony Vegas közepén, úgy hívják, hogy Stratosphere, azt hiszem a Mississippitől nyugatra ez a második legmagasabb épület az USA-ban. Fel lehet menni a tetejére, nem mintha sok néznivaló lenne a sivatagon. Fentről is sivatag. Viszont fel lehet ülni három ilyen játékra odafenn, “thrill ride”, ilyen vidámpark jellegű cuccok, csak mindegyik a magassággal operál… az van kiírva lent, hogy “Bring a spare pair of underwear”! Tényleg elég ijesztő amúgy. Itt van a sztori magyarul: “A világ legmagasabb vidámparkja“ - meg még több kép, én is mutatok kettőt:

Az első olyat játszik veled, hogy kiemel oldalra, aztán befordítja a sínt lejtővé, és előrezúg rajta a kocsi, aztán pár méterrel a vége után áll csak meg rajta, látszólag le is szalad a sínről. A másik pedig kint pörget a semmi fölött. Úgy ordítottak az emberek rajta, hogy még hallgatni is öröm volt :) Van még egy harmadik játék, ami ennél magasabban, a torony legtetején van, az felfelé lő ki 4G gyorsulással, mégis valahogy az tűnt a legkevésbé ijesztőnek – úgyhogy azt próbáltuk ki. A jegyet még a földszinten meg kell venni a belépővel együtt; talán azért, hogy még addig elszánd magad amíg nem láttad közelről ezeket a cuccokat. Mindegy, ha jobban érdekel keressetek rá youtubeon: “stratosphere thrill rides”. Mi éjjel 2 körül voltunk fent, azért nincsenek saját képeim, de a kilátás ilyen volt:

Egyébként az éjjel 2-3-4 órát semmiben nem lehet megkülönböztetni az este 8-tól Vegasban sem, de végülis szombat este voltunk ott, ez nem meglepő. Tehát mi másnap reggel délelőtt irány észak.

Zion National Park
Salt Lake City felé útbaejtettük a Zion National Parkot, ami már a kősivatag kellős közepe – Utah állam széle. egy hosszú kanyon a fő útvonal benne, megnéztük, fotóztunk sokat, tényleg lélegzetelállító. Sajnos borús volt az idő, úgyhogy a képek nem lettek olyan jók. Itt is, meg a másik parkban is, csupa bibliai dologról vannak elnevezve a sziklák, itt például volt pátriárkás szikla három csúccsal, úgyhogy már van közös képünk Ábrahámmal, Izsákkal meg Jákóbbal is, a többi közt megnézhetitek, ott a link a post végén. Végigjártunk egy útvonalat is, tényleg nagyon klassz volt az egész, például az is, hogy egész komoly növényzet van, pedig a talaj tényleg inkább szikla mint homok.

Itt kezdtünk el Sanyival “ugrálós” képeket készíteni, aminek a hagyományát részemről még novemberben teremtettem meg San Franciscoban. A lényeg, hogy le kell tenni a gépet, elindítani az önkioldót, beállni, és a levegőben kell elkapnia a képnek. Egyedül sem egyszerű eltalálni hogy mikor kell ugrani, a képek általában vagy az elrugasztkodást vagy a leérkezést mutatják, de ha két ember csinálja, akkor a dolog még hatványozottan nehezebb. Átlagosan 4-5× kellett megpróbálni míg sikerült, de volt hogy 10-ből se. Aztán belejöttünk, és végül szinte mindenhol készült. Csak a poén kedvéért:

Nem, a negyedik sor harmadik képén NEM ér össze a kezünk, gondolkodtam hogy kihagyjam-e azt a képet, de így jött jobban az elrendezés.  Szóval nem.

Mindenhol teljesen egyforma kétfranciaágyas szobákban laktunk útmenti motelokban, van kb 6-8 ilyen hálózat, Holiday’s Inn, RedRoof Inn, Super8, Motel6, Days Inn… teljesen egyforma az összes. Kb $50 egy éjszakára egy ilyen szoba adóval együtt, és nem lehet megkülönböztetni őket, még a szobaelrendezés is ugyanaz mindenhol. Éjjel értünk Salt Lake Citybe, másnap béreltünk sícuccot, és irány a pálya.

Sízés
Olimpiai síterepek, “greatest snow on Earth” – ez a szlogen, és $60-70 a napi síbérlet ára. Arra számít az ember, hogy tényleg tökéletes pályákat talál – és .. a hómennyiségre nem is lehet panasz, volt vagy 2 méter a hegyen, frissen hullott még 30cm első nap (ijedtünkben vettünk is egy hóláncot), szóval minden adott lenne, de mégse volt az igazi eleinte.

Egész más fogalmaik vannak az ittenieknek a sípályák karbantartásáról mint mondjuk az olaszoknak: semmilyen módon nem nyúlnak a hóhoz, simán méteres buckák vannak minden pályán, egész más technikát igényel mint az olasz/osztrák/francia pályák. Konkrétan végig hátra kell ülni a lécen, különben azt veszi észre az ember, hogy derékig síel a porhóban, leoldott a léce és fejest zuhant a hóba. Sokan nem is carving léccel síelnek, hanem ilyen párhuzamos élű, széles, furcsán hosszú fajtával, olyan mintha egy-egy keskeny board lenne a lábukon.

A fekete pálya sem attól fekete hogy meredek vagy jeges lenne, hanem attól, hogy nem 1 méter hanem 2 méter szűzhó van rajta :) A pályák kijelölése nem annyira szigorú, egy határvonal van csak nagyon szigorúan meghúzva a pályarendszer szélén, azt nem szabad átlépni, de amúgy nagyon rugalmasak a pályák, bárhol bemehetsz az erdőbe, átvághatsz egyik útvonalról a másikra, úgyse sokkal mélyebb a hó a pályán kívül mint belül :) De azért bele lehet jönni, csak iszonyat fárasztó. Az alábbi táblán látszik, hogy miért nem síel a határon kívül senki. Mert nem éri meg.

Fél év börtön, nem aprózzák el.. Szóval összességében azért nagyon jó volt, második nap már szikrázó napsütés volt, és találtunk olyan pályát ahol mindketten elvoltunk, le volt taposva a hó viszonylag jól, Sanyi pedig tudott a pálya mellett jönni a szűzhóban a boarddal. Sikerült is második nap olyan mértékben leégetni az arcomat, hogy még most is hámlik róla a bőr egy picit. Az alábbi képen az ott egy pálya, és a pontocskák emberek, látszik hogy most húzzák a friss csíkokat a síelők a pályába :)

Arches National Park
Hóból újra sivatagba – kedd este a sícuccok leadása után még egy 3 órás esti vezetéssel eljutottunk Green Riverbe, ami aztán tényleg a semminek a kellős közepe, ez olyan sivatag, hogy még kövek sincsnek benne, csak homokdűnék. Olyan volt a motel, mint ami a “No country for old men” c. filmben van, belül az ajtón a sima zár mellett egy beakasztós bilincs és egy plusz hevederzár is volt, és kis tábla jelezte, hogy mindenképp zárd magadra éjszakára mindegyiket. Aztán nappal azért jóval barátságosabbnak tűnt a hely.

Hamar továbbálltunk, estére Santa Fében akartunk lenni, ami mégiscsak 8 óra vezetés, és közben meg akartuk nézni az Arches National Parkot. Ez bizonyult egyébként az egyik legjobb döntésnek, iszonyat jó volt. Azért ez a neve, mert ilyen kőből kialakult boltívek, meg egyéb érdekes formációk vannak mindenütt. Elég jól tudnak kinézni.. Néhány kép:

A boltíveket még megértem, elolvastam a magyarázatot is hozzá, de azt valaki magyarázza már el nekem, hogy ilyen hogy tud keletkezni? :) Nem biztos, hogy érződik, de körülbelül akkora az a kavics többi kavics tetején, mint egy 5 emeletes ház.

Ezen a helyen sikerült az arcom mellé mindkét karomat is leégetni, de azt már tényleg nagyon. A többi képet megnézhetitek az albumban (link a post végén). Innen Colorádón keresztül irány Santa Fé, New Mexico. Este fél 6 körül indultunk, és egy 7 órás út volt előttünk, szóval ez volt talán a leghosszabb. Mivel az egész út a végtelen semmin keresztül vezet, valahogy a benzinkutak sincsnek olyan sűrűn mint illene :) Azt írta a kocsi, hogy még 90 mérföldet mehetünk a tankban levő benzinnel, a GPS pedig azt írta hogy 80-ra van a következő kút. Mármint nem csak az ami útbaesik, hanem a legközelebbi (de pont útba is esett). Ezzel nem is lett volna baj, ha nem kezdett volna el vészesen közeledni egymáshoz a két szám, a megtehető távolság, és az igazi. Végül úgy értünk oda, hogy még 2 km volt a különbség, de addigra már kikapcsoltam minden tempomatot meg lassan gurultunk csak, lejtőn gáz nélkül.. nehogy tolni kelljen :) De nem volt gond, csak picit volt izgi. Megjegyzem másnap majdnem eljátszottam ugyanezt Arizona felé.. Erre figyelni kell tényleg, nem nehéz kifogyasztani a benzint.

Santa Fé
Éjjel 1 körül értünk Santa Fébe. Hát, most azt mondanám, hogy ha lesz lehetőségetek valaha elmenni Santa Fébe, akkor.. akkor menjetek inkább valahová máshova, mert nincs ott semmi. Hangulatos, nem mondom, de látnivaló az szinte semmi, csak mexikói stílusú épületek mindenhol.

Megnéztünk két templomot, láttunk szobrot az első indiai szentről – és ami tetszett, hogy katolikus volt a templom, mégis meglepően ízléses meg szolid volt belülről. Ami viszont nem tetszett, inkább elkeserítő volt, az ez:

4 dolcsi, és magadnak csapolhatod :)

Viszont ha már itt jártunk, elzarándokoltunk Los Alamosba. Egy fizikai kutatóközpont van fent a hegyekben, ami szupertitkos volt a második világháború idején, itt folyt a Manhattan projekt, ahol Teller Ede is dolgozott az atombombán. Egyébként a Half Life “Black Mesa” laborja is innen mintázódott.

Megnéztünk két múzeumot, megkerestük a hivatkozásokat Edward Tellerre, csináltunk ugrálós képet, aztán indulás Arizona felé.

Grand Canyon
Aznap éjjel Flagstaffben aludtunk, másnap még megnéztük a Grand Canyont, ami viszont teljesen méltán híres, elképesztő látvány, tényleg nem semmi, ez is lélegzetelállító.

Ezután újra Vegas felé vettük az útirányt, de még letértünk az interstate-ről 50 mérföld erejéig, hogy kipróbáljuk a legendás “Route 66″-et. Na, ha eddig arról beszéltem, hogy nem volt sehol semmi, akkor itt aztán még annyira sem. Egy kocsival se találkoztunk szinte, és pont olyan volt, mint a filmekben. Mész-mész a horizont felé folyamatosan, percekig, akár órákig, és nem változik semmi, néha egy ház vagy egy tehén elsuhan melletted valamelyik oldalon, de van hogy 15-20 mérföldig a legkisebb kanyar sincs az útban, folyamatosan ugyanazt látod. Először poén, aztán nagyon uncsi lesz. Megálltunk fotózni pontosan itt (ez ugyanaz mint a képen) (sikerült itt egy olyat produkálnom, hogy kiszállásnál letettem az iphone-t a kocsi tetejére, aztán elindultunk, és 1 mérföld múlva a koppanásnál álltunk meg, ahogy megunta az egyhelyben állást, végiggurult a kocsi tetején és lepottyant hátul.. De nem lett baja):

Még egy kép ami a híres Hoover gátnál készült, és az Arizona-Nevada határon van, aztán befejeztem.

Átgurultunk rajta (a hídon és a gáton is) de sajnos ebből a szögből ebben a napszakban nem érzékelhető a lényeg, úgyhogy csak a rend kedvéért, egy kicsit más szögből:

Aztán vissza Vegasba, aztán vissza Nashvillebe, és ezzel végeztem. Fellélegezhettek, meg én is – lehet hogy most egy ideig megint nem lesz post :)

Teljes album – nem kell facebook regisztráció:
http://www.facebook.com/album.php?aid=277706&id=577032469&l=f469eabd15

Csupa lényeges dolog

Azt mondták nekem, hogy a sok hülyeség között elsikkadnak az érdekesebb infók, mint például az, hogy hogy állok a munkával, meddig maradok itt, hogy alakul a folytatás. Erre a legjobb és legtömörebb válasz, hogy fogalmam sincs, de ez nem zavar egy kicsit sem, pont úgy lesz jó ahogy lesz.

Azt azért leírom, hogy mi a jelenlegi állapot. A projekt amin dolgozom 2010 júniusával kezdődött, és 12 hónapra szól. Az ezen elvégzett munkáért kapok havonta fizetést, és ebből fizetik a tandíjamat. Azt kell tudni a tandíjról, hogy az ember nem szeretne magának tandíjat fizetni a Vanderbilt Universityn, mert egy szemeszter hozzávetőleg 15-20ezer dollárba kerül – de ezt mi itt észre sem vesszük, helyettünk akik itt dolgozunk befizetik központilag. (Ez az összeget kettővel kell megszorozni, és ugyanennyi nullát mögéírni ha valaki forintban szeretné tudni a tandíj értékét :) – még az is hozzá tartozik, hogy ez messze nem áll arányban az oktatás milyenségével, hanem valami elképesztően irreálisan magas, dehát ők biztos ettől érzik komoly helynek magukat..)

A projekt amin dolgozom egy kutatási projekt az Airbus UK-nek, és a szerződésben az áll, hogy a projekt vége után szakmai gyakorlatra kell mennem Bristolba 3-6 hónapra. Erre mondták azt a legutóbbi megbeszélésen az ottaniak, hogy mégsem kell mennem, mert nem tudnának fizetést adni – ahogyan egy másik magyar srác máig sem kapott egy fillért sem aki korábban ott dolgozott ugyanígy, helyette levelezget az Airbus HR-rel azóta is. A baj az, hogy nincs ilyen kategória az Airbus-nál, hogy “internship”, csak a 2 éves frissdiplomás programjuk van, kb. nem tudják elkönyvelni hogy fizetést kapjak. Ingyen biztos mehetnék, de azt inkább nem. Egy egész picit sem vagyok csalódott, azóta már tudom, hogy mit kellett volna ott csinálnom, és … jól van ez így. :) Ennyit erről.

A másik tényező az, hogy ahhoz, hogy én be tudjam fejezni egy év alatt a két éves MSc programot, át kell hoznom kettő darab tárgyat a BME-ről. Ezzel nincs is semmi gond, megírtam a kérvényt, megvannak a tárgyak, aláírta a konzulensem, aláírta a dékán, elvileg minden oké. Van viszont pár adminisztratív részlet, amin Graduate School (tehát kb az otthoni tanulmány hivatal) valószínűleg fenn fog akadni, és hiába magyarázom nekik, megvan az esélye hogy visszautasítják az egészet. Ezt most nem részletezem, de a héten leadom a kérvényt és hamarosan kiderül.

Az nem tiszta, hogy akkor mi lesz ha nem fogadják el, de igazából az sem, hogy akkor mi lesz ha elfogadják, úgyhogy majd később pontosítok. Ha hozhatom a tárgyakat, akkor végzek májusban, de lehet hogy valamilyen szakmai gyakorlatot csinálok itt az USA-ban utána. Nyáron, vagy szeptembertől, nem tudom. Ha nem fogadják el, akkor legalább decemberig itt kell maradnom – viszont csak augusztus végétől. Azt sem bánnám egyébként egyáltalán, főleg ha nyáron otthon lehetnék közben. Meglátjuk.

“Ennyi a sztori”, ezt meg akartam itt örökíteni, bár már pár példányban elmeséltem, de mégis. Majd jön más jellegű post is; tavaszi szünetben (március 5-13) kirándultunk egyet a “vadnyugaton” Sanyival, (aki a lakótársam még mindig), úgyhogy majd írok beszámolót. Coming soon.

Nashville – Round 2.

Sziasztok! Köszöntöm magam ilyen szép hosszú idő után ismét a blogomon. Nem csak, hogy nem írtam, de nem is jártam itt lassan másfél hónapja, úgyhogy ideje már. Karácsonykor otthon voltam 18 napot, jó is volt nagyon, de nem annyira tartozik ide, viszont január 11-én visszatértem a második körre. Most épp’ egy gallonos dobozból iszom narancslevet szívószállal, de ez sem annyira tartozik ide, úgyhogy inkább belevágok.

Visszaút
Január 11-én hajnalban egyszerre indultunk öten Budapestről Nashville felé - három különböző útvonalon, ketten eleve egy teljes nap késéssel. Az Amszterdam-Atlanta, Brüsszel-Chicago és Párizs-Cincinatti útvonalakból nem a miénk volt a nyerő, az atlantai reptéren megakadt a folyamat kb 6 órára, de háztól házig 28 óra alatt azért sikerült teljesíteni a távot, újra Nashvilleben vagyok.

Blog
Ami még a blogolást illeti: valahogy tényleg nem megy, de ez már nem lep meg. A legfőbb oka az, hogy nincs hozzá kedvem, és így szinte lehetetlen rávenni magam, hogy ne halogassam és nekikezdjek. Pedig utána már nem olyan nehéz… mindegy, sok mindennel van ez így. Páran olyan kedvesen panaszkodtak viszont emiatt, hogy most megerőltettem magam. Halkan megjegyzem, hogy a munkáról szóló bejegyzés sem lett kész a saját magam által kitűzött határidőig, úgyhogy most már nem is tűzök ki határidőt, lehet hogy inkább egyszerűen feltöltöm majd a diplomatézist ha kész lesz. De azért igyekszem megírni majd, itt van már a fele piszkozatban, csak be kell fejezni.
És inkább nem fogadom meg azt sem, hogy mostanól írok gyakrabban, meg inkább kevesebbet többször, stb.. úgy látszik úgyis mindegy.

Kezdésnek egy kép, a Percy-Priest Lake leeresztőcsatornája mellett készült ami Nashvilletől keletre van. Kellemes hely is lehetne, ha a képen látható felüljárón futó 24-es autópálya zaja nem nyomná el még a saját gondolataid hangját is. (Képzavar) (Fellengzősebb nevén szinesztézia. Vagy metonímia. Vagy leginkább egyik sem. Mindegy, majd jön a Soma és megmondja).

Ez után a remek bevezetés után pedig..

Suli és munka
Suli és munka tekintetében is vízválasztónak számított ez a karácsonyi szünet. A projekt miatt azért, mert december 19. volt az első Delivery date, vagyis amikor valamit be kellett mutatni abból amiről eddig csak reportokat írtam, meg hosszasan társalogtunk telefonon a britekkel. (Ez ilyen K+F projekt az Airbusnak hibrid rendszerek modellalapú szimulációjáról – ennyi elég is bőven most). Egyedül dolgozom rajta, úgyhogy ez a határidő kicsit nyomasztónak bizonyult a vége felé már, de elkészült minden, ráadásul azóta sem tesztelték még, úgyhogy a napokban még frissíteni is tudtam, javítva pár hibát. Ugyanebből a témából írom majd a tézisemet, aminek időközben megszületett a címe is, de nem írom ide, mert ha valaha tényleg publikáció lesz belőle (mert ez a terv), akkor idetalál a Google, arra pedig nem vágyom.

A munka tehát mondhatni megszakítás nélkül folytatódott, a suli pedig megszakítással, új tárgyak, új előadók, a visszaérkezés másnapján aznapján egyből kezdődött is. Három tárgyam van ebben a félévben is, ebből két kurzus, és egy önálló kutatás (Independent Study) – ami azért jó, mert gyakorlatilag a projekten dolgozhatok abban az időben.

1. Design and Analysis of Advanced Algorithms
2. Topics in Embedded Systems [ez egy ilyen semmitmondó cím]

Az első gyakorlatilag bonyolultságelmélet, az értékelés teljes egészében homework assignment alapú belőle, tehát házik lesznek (vannak) fulladásig. Már az elsőre legalább 12 órám ment rá, és még annyira jó sem lett – tipikusan teljesen elszállt és haszontalan matematikai levezetések, de ami kicsit tetszik benne, hogy már elfelejtettem ezt a fajta matekot, és most felelevenedhet. A másik tárgy, ha lehet még elméletibb, előadásokat kell tartani – és hallgatni, majd a végén egy 10 oldalas publikációt írni mindenkinek a saját témájából. Érdekes lesz. A konkrét téma pedig kompozícióelmélet, de mivel ez még mindig hülyén hangzik, mondjuk hogy Composition theory.

Kaja (már megint)
A belém szorult kreativitást néha főzés formájában kamatoztatom – vagy legalábbis élem ki, de csak mértékkel. Volt marhapörkölt, egész finom lett, nem is volt rágós – igaz hogy 3 óráig kellett hozzá főzni. A rakott krumpli már rutinművelet, kísérleteztem még sajtos sütivel, meg effélékkel is. A képen látható a muffinhoz például semmi közöm nincs, pedig az a legszebb.

Van egy randomvideó az eperturmixról (nem biztos, hogy érdemes megnézni, de én szeretem nézni ahogy dolgok összekeverednek..) – fagyasztott eper és tej.

Ezek pedig a Kroger szupermarket süteménypultjából válogatva:

Végül még egy kép – valami ami biztosan hiányozni fog Amerikából ha elmegyek – ez pedig kissé ironikus módon a mexikói kaja. A képen a Qdoba étteremben kapható Chicken Quesedilla nevű étel látható. Rengeteg sajt, csirkehús, és pico de gallonak nevezett köret (paradicsom, hagyma, fűszerek) egy félbehajtott tortillában, megsütve. Guacamole (avokádós szósz) és tejföl jár hozzá, és szerintem ez a legfinomabb dolog amit eddig az USA-ban ettem.

A továbbiakról
Március 28-ig kellene leadnom a diplomámat ahhoz, hogy májusban végezhessek - és részt vehessek a diplomaosztón, ezt azután tudtam meg hogy visszajöttem. Ez nagyjából lehetetlen lenne, de még értelmetlen is: ha a projekten május végéig dolgozom, akkor jó lenne ha minden eredmény megjelenhetne a tézisben, úgyhogy ezt a változatot elvetettük. Szerencsére itt bármikor diplomázhat az ember, megtartja az előadását, megvédi a tézist, kiállítják az igazolást, és ennyi volt, a hivatalos papírt meg elküldik postán. Így is lesz, hiszen diplomaosztó csak évente egyszer van májusban, úgyhogy a 2012 májusira leszek majd hivatalos, de annak semmi jelentősége nincs már.

A repülőjegyem május 30-ra szól haza, de most úgy tervezem, hogy megpróbálom picit későbbre tenni, illetve veszek egy másikat ha nem sikerül. Lenne még pár dolgom júniusban miután lezárul a projekt – ha más nem, lenne pár hely ahová szeretnék elutazni még – de minden az Airbus-on múlik, hogy mikor, és milyen feltételekkel kezdhetem a szakmai gyakorlatot. Ez ebben a hónapban még kiderül.

Egyéb
A hétköznapok kissé monotonok továbbra is, minden nap van órám, egyébként pedig dolgozom meg házikat írok. Általában estig bent vagyok, 9 után szoktam hazaérni, cserébe hétvégén még nem kellett dolgozni egyszer sem mióta visszajöttem. Valami random dolog van mindig; skypeolás, főzés, mozi, super bowl, vasárnap reggelente gyülekezet (ami mostanság különösen jó szokott lenni), futás, illetve egyszer még falmászni is elmentem – igaz csak tisztes távolságból ismerkedtem vele, de ahhoz elég volt hogy az alkaromat másnap ne tudjam megmozdítani. A képen az látható, ahogy nem mászom fel ezen a falon, viszont a Sanyi igen.

Az időjárás egyébként annyiban említést érdemel, hogy többen mondták, akik évtizedek óta itt élnek, hogy ennyi havat Nashvilleben még nem láttak – tény hogy minden héten van egy nap amikor elborítja a hó a várost, igaz csak arra az egy napra. Viszont az is tény, hogy január 29-én +20°C volt, és pólóban napoztam a parkban a kocsi tetején fekve – ami egyébként hangulatos dolog, jó néha kicsit semmitcsinálni. Szóval teljesen kiszámíthatatlan az időjárás, még jó, hogy nem is akarom kiszámítani. Ma például újabb 10 cm hó esett, és egész nap iszonyat hideg volt.

Végül két kép, az elsőt a mosószerek között fotóztam a boltban. A bleach leginkább fehérítőt jelent, a lényeg pedig az ALTERNATIVE felirat alatti sor, azon akadt meg a szemem. Ez az az eset, amikor a kecske nem lakik jól, de legalább a káposzta elfogy.

A másik kép pedig még a karácsonyi szezonból származik. Ennél ízléstelenebb tortát nem hiszem, hogy láttam valaha is, pedig a felirat tetszik. De ez borzasztó. Úgyhogy ezzel méltó módon zárom soraim, boldog február 10-ét mindenkinek :)

San Francisco

A november végi san franciscoi kiruccanásról pár gondolat – nem túl hosszan.

A dolog előzménye az volt, hogy kellett némi változatosság, egy kicsit elhagyni Nashvillet, mert bár nem mondom hogy nem szép ősszel, de egy idő után borzasztó, amikor szinte minden hét ugyanolyan menetrend szerint zajlik.

Volt szó róla, hogy “le”megyünk Orlandoba, Floridába megnézni a Discovery űrsikló indítását november elején, de jobb is hogy nem tettük, mert az utolsó pillanatban februárra halasztotta a NASA az egészet. Szóval végül San Franciscoba mentem, egyedül, november 22-26 között. Már írtam hogy miért oda; mert Kaliforniában még jó idő van november végén, és amúgy is régi vágyam volt hogy megnézzem, illetve a bringás beállítottság és a jó tömegközlekedés miatt meg lehetett úszni az autóbérlést – ami 25 éves kor alatt pont duplaannyiba kerül mint egyébként kerülne – úgyhogy “nem éri meg”. (huszonkettőésfél vagyok)

San Francisco-t legelőször a Midtown Madness nevű autósjátékban láttam, és már az alapján a 10 évvel ezelőtti grafika alapján is meggyőzően szép volt, de talán csak az agyam egy hátsó zugában fogalmazódott meg, hogy egyszer elmegyek és megnézem. De előtte feltettem azért azt a játékot újra, most pedig a poén kedvéért kivágtam 5 helyszínt belőle, és alátettem a valóságot. Kattintva nagyobb lesz.

Egyébként az összes kép megtalálható itt – facebook regisztráció nélkül:
http://www.facebook.com/album.php?aid=248333&id=577032469&l=b75361a147
vagy akivel van közös ismerősöm, az bejelentkezve élesben is megnézheti. A képek eléggé magukért beszélnek, nem akarok túl sok mindent hozzátenni.

Odafelé Salt Lake City-n, hazafelévisszafelé Detroiton keresztül repültem, de ez sem érdemel sok szót, talán csak az, hogy Salt Lake City nagyon szép város felülről. Az egész Sziklás-hegység be volt már borítva hóval, SLC pedig két hosszan párhuzamos hegyvonulat között fekszik, mintha egy hatalmas félcső közepén lenne – mellette pedig a tó. Egyébként már bőven Kalifornia fölött, kb 20 perccel leszállás előtt szűnt meg a hó a földön. Óceáni éghajlat – vagy mi. A Delta járatokon van ingyen internet is, közben azt is megtudtuk, hogy hogy működik, vicces volt.

Egy kis hotelban laktam a belvárosban, és ezt a bringát béreltem ki négy napra.

Azt kell tudni San Francisco-ról, hogy az utcái nagyon meredekek, úgyhogy volt kihívás a bringázásban, de az idő nagyon jó volt mind a négy nap. Mivel a “köd városa” néven is szokták emlegetni, ezért 4 nap folyamatos szikrázó napsütés nem kis dolog. Ilyen ferdék az utcák – szerintem nem kellene kettőnél több ember hogy egy-egy kocsit simán oldalra borítson az ember egy ilyen helyen:

Szóval nagyon, nagyon szép város, ezt látjátok ha megnézitek a képeket, most kicsit még az árnyoldalát szeretném megemlíteni. Az egyik az, hogy San Francisco a homoszexuálisok fővárosa, mivel még az igen liberális Kalifornián belül is itt van a legtöbb joguk, ezért itt többen is vállalják fel, meg több is “termelődik” – de a leginkább az az ok, hogy az USA minden részéről költöznek ide a “melegek”. A buszon kézen fogva járnak, a feka srác ölében ázsiai srác ül a metrón, és a házakon látótávolságon belül 3-4 gay-pride zászlót lehet összeszámolni. Azt a szivárványosat.

Legalább 3 féle okból riasztó ez az egész, pedig sosem volt kellemetlen tapasztalatom személyesen eggyel sem, pont ez benne a zavarbaejtő, hogy tudtommal jófejek, és “egyébként normálisak”. Viszont meg kell mondanom, hogy eléggé visszataszító élmény így közelről megtapasztalni őket, és az benne a legriasztóbb, hogy természetesenek tűnik ebben a városban.
Aztán ezen túllépve inkább csak kérdéseket vetett fel bennem az egész, főleg mikor láttam olyan zászlót, hogy “God made me gay”. Ez egy olyan téma amihez nehéz hozzászólni kívülről, és nem is ez a helye hogy megtegyem, de arra jó volt, hogy rádöbbenjek, hogy ha van egy olyan 4 milliós város, ahol a 40 évnél fiatalabbak 30%-a homoszexuális (!!…!) akkor emellett az egész mellett nem lehet annyival elmenni, hogy nincs róla véleményem, és tudni sem akarok róla, esetleg azzal, hogy Sodoma/Gomora és egyenlőségjel. Szóval elgondolkodtam. De ehelyütt ennyit erről, nem tartozik ide.

A másik, ami San Franciscoból egy intenzív benyomás, az a rengeteg hajléktalan, koldus, és mindenféle lecsúszott ember az utcákon. Nem is laktam olyan jó környéken, bent volt a hotel a belváros közepén, de esténként szabályosan veszélyérzete van az embernek ha kimegy ott az utcára. Nyilván főleg nem a hajléktalanok miatt, de sok furcsa szerzet van az biztos. Tudom hogy a Nyugati vagy a Deák téri aluljáró sem tréfás egy őszi estén, mondjuk este 10 után; de .. ez durvább :)

Aztán például Hálaadás koradélutánján, mikor az átlagpolgárok már otthon vannak a családjukkal, valami olyan lehangoló képet mutatott a belváros, hogy egyenesen rossz kedve lesz tőle az embernek. Ahogy sétálsz a járdán látod, hogy bárki jön veled szemben, az mind valami látható módon nyomorult ember, vagy magában beszél/ordibál, vagy valaki mással veszekszik, vagy valamilyen testi fogyatékosságban szenved, esetleg még részeg is, vagy egy telepakolt bevásárlókocsi szemetet tol maga előtt, csak félig van felöltözve, vagy épp intravénásan fogyaszt kábítószert egy lámpaoszlopnak támaszkodva – mindegy, biztos megvan a kép, nem ragozom. És ahogy abban a szikrázó napsütésben, a hatalmas csillogó épületek tövében ezen a képen végignéz az ember… hát iszonyú éles a kontraszt. Egyébként hétköznap reggel is csak öltönyösök, hippikinézetű bringásfutárok és hajléktalanok vannak az utcán. Hiányoznak az átlagemberek (elegancia szempontjából). Furcsa. Na de ennyit erről.

Láttam a Lombard Streetet, vicces ahogy tekeregnek a kocsik, a Golden Gaten is jó volt átbringázni, de a Bay Bridge szerintem szebb. Igaz nincs másfél kilóméteres szünet a pillérei között. Legjobban a Richmond nevű városrész tetszett, ott láttam a naplementét is, ott csináltam a partonugrálós képeket, meg onnan lehet csak rálátni a nyílt Csendes-Óceánra, a többi az öböl. Voltam a Twin Peaks-en, lefotóztam az Alcatrazt (oda nem kompoztam ki), nem ettem tengeri kaját mert nem szeretem, utaztam kábelvonattal – ami egyébként tényleg nagyon poén – az útban megy a vezeték csak egy 2 centi széles rés van, azon keresztül kapaszkodik a kábelbe, és olyankor is csattog az út amikor sehol a láthatáron sincs kocsi. És tök jó ahogy száguld felfelé a kaptatókon, tiszta vidámpark.

Lefotóztam a Transamerica Pyramidot meg a skylinet minden irányból, felmásztam a Colt Towerhez (kb 300 lépcső bringával a kézben), aztán csütörtök délután még Sanyival is volt mód megejteni egy közös bringázást, megnéztük a híres Mission városrészt. (Sanyi a lakótársam, és épp szintén San Franciscoban időzött – és azért nem együtt mentünk, mert ő alapvetően hegyetmászni ment).

Szóval jó volt. Legközelebb talán Florida. Vagy Alaszka vagy Seattle vagy Chicago vagy Montana vagy Hawaii. Vagy Bristol. Meglátjuk.. De most először is Budapest.

Minden december 3-ig

Hálaadás
November utolsó teljes hetére esik a Hálaadás (Thanksgiving), definíció szerint a negyedik csütörtök novemberben. Az első telepesek érkezésére mutat vissza a hagyomány, és ahogy a neve is mutatja, eredetileg keresztyén ünnep volt, mára inkább egy családi ünnep, nem kötődik valláshoz. Munkaszüneti nap a csütörtök meg a péntek is, egy hét szünet az egyetemeken, és tényleg az ország minden zugából igyekeznek összegyűlni a családok – elég tipikus, hogy egy több generációs amerikai család akár 3-4 államba szétszóródva él. Együtt elfogyasztják a pulykát gravy szósszal (az ilyen sós-fűszeres aranyszínű krém) és sweet potato-val, és hálát adnak. (A sweet potato pedig egy elég furcsa találmány, pont olyan mintha almapűré lenne, és sokszor még mályvacukor (marshmallow) is van beleszórva, elég ijesztő..). Egészpulyka-vásár:

Utazás
Hálaadás volt tehát múlt héten, ami számomra azt jelentette, hogy a magam módján hálát adtam mindenért Istennek, és kipihentem magam. Hálát adhattam többek között azért is, mert augusztus óta ez volt az első olyan hét, hogy nem voltak óráim. Érdekes módon a projekt esetében is úgy tűnt, hogy belefér egy egyhetes szünet – és rám is rám fért már, előző héten tényleg minden nap éjszakáig dolgoztam – kezdett sok lenni egy picit. Így a hétfő-szerda időszakot kivettem “szabadságként”, és elmentem San Franciscoba. Egyedül.

Azért egyedül, mert vagy nem értek rá, vagy nem volt erre felesleges pénze az embereknek, de nem volt rossz így sem. Tanulságos volt. És azért San Franciscoba, mert Kaliforniában még jó idő van ilyenkor, és mert tudom hogy nagyon szép város. Szép, bringabarát, és Sanyi azt mondta a tömegközlekedése is jó – így meg tudtam nézni kocsibérlés nélkül is, kocsit bérelni pedig nem annyira akartam; nem olcsó, és eleget ülök autóban Nashvilleben is. Elmentem tehát San Franciscoba hétfőtől péntekig, és béreltem egy bringát.

Ami bringázást illeti – a bringásfutár-kultúra ami Budapesten is jellemző, az mind San Francisco-ból indult valamikor, tényleg rengetegen tekernek, és rengetegen tekernek fixivel (single-speed, közvetlen, racsnimentes meghajtás, főleg futárok használják, úgy kell elképzelni, hogy ha abbahagyod a tekerést és gurulsz, akkor a bringa teker téged – vagyis lassíthatsz hátrafelé erőt kifejtve) – ami azért is furcsa, mert San Francisco dombokra épült, méghozzá olyan meredek dombokra, hogy nem egy olyan utca volt ahol tolni kellett a bringát felfelé, de van olyan is, ahol lefelé is. Meg úgy általában is, bárhonnan bárhova akar eljutni az ember, az biztos hogy néhány dombot meg kell másznia feleslegesen. De ezekről majd máskor, csak említést akartam tenni róla, írok majd külön postot.

Vacsi
A Hassler család és Josh is meghívott hálaadási vacsorára, de mivel nem voltam itthon, egyikükhöz sem tudtam elmenni csütörtökön. Josh a munkatársam akit említettem az előző postban is, akit a gyülekezetből ismerek és akinek már a feleségét is ismerem – Hasslerék pedig az a család akikkel júniusban ismerkedtem meg szintén vasárnap, istentiszteleten, és azóta már többször ebédeltem velük. Nagyon aranyosak: egy idősebb pár, két fiúk van, az egyik Texas-ban él családostul, a másik itt Nashvilleben, még családtalanul. Ő Mark, akiről még nyáron tettem fel egy képet ahogy portrékat rajzolt a parkban.

Mikor visszautasítottam San Francisco miatt Mrs. Hassler meghívását, mondta hogy akkor menjek át szombaton, elkészíti újra a hálaadásos ételeket. Mentem is, és nagyon jó volt. Mr. Hassler egyébként baptista lelkipásztor, 4 különböző PhD fokozata van, de nyugdíjas már, a felesége Betty, szintén “Dr.”, és keresztyén folyóiratokat szerkeszt. Igencsak okosak és nyitottak, jól el lehet velük beszélgetni csomó mindenről – és tényleg nagyon kedves emberek. Jó volt. Betty adott egy könyvet is amit Ő írt. Dedikálta meg minden.

Mérföldkő
Mindeközben november 24-én telt el fél év azóta, hogy először érkeztem Nashvillebe. Ebből 6 napot Magyarországon töltöttem augusztusban, de egyébként 6 hónapja élek itt. Furcsa, nem érzékelem ennyire az idő múlását, az ősz szinte úgy telt el, hogy észre sem vettem. Ez van, ha nem unatkozik az ember – vagy ha szinte minden hétköznap ugyanolyan, attól függ mennyire optimistán akarom megfogalmazni. Ami meg a hazaindulást illeti:

17 nap múlva. Ha Isten is úgy akarja és nem szakad a hó Detroitban, akkor december 22-én már Európa felett kel fel a nap nekem is :) Aznap dél körül leszek Ferihegyen.

Munka
A munkával kapcsolatban továbbra sem annyira olajozott az együttműködés az Airbus-szal; szokszor az az érzésem, hogy elbeszélünk egymás mellett. Amikor a telekonferencia mindhárom bristoli résztvevője külön kéri, hogy legyünk heti kommunikációban inkább (a havi szintű helyett), és kedden megígérik, hogy elküldenek péntekig egy dokumentumot, amit hónapok óta várunk – egy esettanulmány, ami nélkül nem tudom összerakni nekik a demo-t – és három héttel később sincs még itt, illetve nem is válaszolnak az egy héttel később küldött levelemre ami tele volt kérdéssel – akkor nem tudom mit kell gondolni. Oké, hogy titkosak ezek a dokumentumok és nehéz jogot kapniuk az Airbusnál, hogy kiküldhessenek ide bármit is, de azért három hónapig csak nem tart.. Mindegy, nem tudom mit fognak kapni december 10-én, lehet hogy csak az üres keretrendszert. (Post munkatémában; mostmár tényleg hamarosan).  Mindenesetre most azon dolgozom gőzerővel, hogy legalább az hibátlanul viszonylag jól működjön.

Fura egyébként egyedül dolgozni bármin is, úgy hogy a főnök sem igazán foglalkozik a részletekkel, csak elmondja, hogy mit kell megcsinálni, és kissé magára van utalva az ember – mikor nincs kinek panaszkodni, mert senki sincs képben, nincs kivel megbeszélni, hogy mit-hogy, ez így miért jó, miért nem, hanem csak az van, hogy “addigra működjön”.

Na nem panaszkodni akartam, legalább van benne kihívás :) Más sincs benne…

Koncert
Ma voltam Toby Mac és Skillet koncerten. Mindkettő keresztyén zene, az előbbi inkább elektronikus stílus, Skillet inkább rockosabb. Ha valakit érdekel, ilyenek: TobyMac – Made to love, TobyMac – City on our knees, Skillet – Hero. Egy akkora arénában volt mint a Budapest Sportaréna, nem volt tele, de rengetegen voltak, és igazából nagyon jó volt. Nem gondoltam, hogy ennyire élvezni fogom, de nagyon király volt. Egy dolog, hogy profi, meg látványos produkció, ezt gondoltam, de a zene is jó volt, a hangulat is jó volt, egyben volt az egész. Az is tetszett, hogy nem volt késés, hanem 7-kor kijött TobyMac, mondta hogy üdvözöl mindenkit, most következik Skillet, aztán majd jön ő, és hadd szóljon. És így is három és fél órás volt.
(Otthon szerintem az lett volna, hogy 7:20-kor valaki rálép egyszer a lábdobra, 10 perc sikítozás, aztán 7:30-kor villannak egyet a reflektorok, majd 7:40-kor kijön egy előzenekar.)

First Baptist Nashville
Pár hete ahogy elolvastam a hírlevelet a gyülekezettől ahová járok, leírták, hogy az akkori vasárnapi alkalmon milyen volt a statisztika: 671 ember volt bibliaórán aznap reggel, 801 ember volt istentiszteleten és az adományokból aznap $58.120 gyűlt össze, ami… ami nem semmi. Otthon néha számoltam perselypénzt vasárnap istentisztelet után, és az 50.000 Ft csak ritkán szokott összejönni – igaz, hogy csak 150-200-an szoktak lenni, és hogy az emberek anyagi helyzetét meg sem szabad próbálni összehasonlítani Nashvilleben és Újpesten, ráadásul a First Baptist valószínűleg Nashville legtehetősebb gyülekezete – tehát nem is az a célom, hogy összemérjem; arra viszont jól rámutat a példa, hogy miért működik itt egész máshogy egy keresztyén gyülekezet mint otthon.

Sütés-főzés
Már épp eléggé unalmas ez eddig is, úgyhogy csak kommentár nélkül, pár dolog amit az elmúlt hónapban csináltam. A mákos guba még nyers a képen – azért olyan a színe. Vicces volt, turmixgéppel daráltam a mákot; amit csak fűszerként árulnak, úgyhogy kicsit drága is volt – de működött, finom lett :)

Ezzel a képpel búcsúzom:

Pótlás 3 – Halloween

Már hetekkel Halloween előtt minden üzletet ellepett a sütőtök, meg az ezerféle színes cukorka, maszkok, jelmezek, pókok, gyertyák, arcfesték, műpókháló, művér, zenélő zombifigura, ilyesmik.

Vettem egy sütőtököt meg egy maszkot, ez volt a hozzájárulásom a Halloweenhez, meg az hogy szombat este elmentünk kocsmába/diszkóba Julcsival, Benjáminnal, Tihamérral, Sanyival. A tökfaragás vicces művelet, kalapot vágunk neki, leemeljük, kibányásszuk a belsejéből a trutymót, aztán lehet kreatívkodni. Első nekifutásra mondjuk nem kreatívkodtam, inkább a hagyományos “Jack-o-lantern” arccal próbálkoztam meg.

Aztán ha kész, kell bele néhány mécses, és mehet a teraszra. Hangulatos mikor csomó erkélyen, meg az út szélén ott pislákolnak ezek az arcok egy sötét estén. Ilyen lett:

Aztán 31-én reggel inkább bevettük, mert ahol kint van a lámpa, oda bekopognak a gyerkőcök “Trick-or-treat” felkiáltással cukorkáért, de mi elfelejtettünk cukorkát venni. Lefotóztam hogy nézett ki a koma 3 héttel később (véletlenül nem dobtam ki, ott szomorkodott a teraszon), ezalatt kissé megöregedett, morcosabb lett, és megjelentek a mimikai ráncai. (as’szem kis mennyiségben a hangyák is beleköltöztek)

Mivel Halloween “az év legnagyobb bulija” (by Sanyi), és kötelező beöltözni, mi is így vágtunk neki szombat este Nashvillenek. Én az alábbi maszkban, a többiek rocksztárnak sminkelve, krampusznak vagy épp Lenny Kravitznek öltözve.

:)

És tényleg: mindenki be volt öltözve, jöttek szembe a zombik, ápolónők, vámpírok, pókemberek, táncosnők, mindenféle szerzet; tényleg poén volt. A lányok esetében akár úgy is lehetne fogalmazni, hogy inkább le voltak vetkőzve mint hogy beöltözve lettek volna – tényleg, ez nem tudom miért jó nekik, némelyikükre ránézve már tényleg én éreztem zavarban magam, annyira nem volt rajtuk semmi. Pedig nem volt több 5 foknál aznap éjjel.

Aztán a Halloween-móka záróakkordjaként Tihamér meghívott minket vasárnap estére, amikor is paprikás csirkét készített, a barátnője Swati – illetve az ő barátnője Amy pedig sütiket csináltak. A csirke nagyon finom volt, a sütik pedig kifejezetten az alkalomhoz készültek – lásd alább. A pókformájúak direkt az én kedvemért – azt mondta Swati. Tudja hogy szeretem őket.

(Ha már itt tartunk, az elmúlt két hónapban egyetlen pókkal sem találkoztam, pedig tele van csapdázva a ház, és még csalit is tettem ki nekik, de nem jönnek. Ez jó dolog.)

Vacsi után megnéztük a Stigmata c. filmet, ami méltó befejezése volt a Halloween-feelingnek, aki teheti ne nézze meg :) Bár unalmasnak nem unalmas, de valami céltalan vizuális ámokfutás, ami ugyan a keresztyén szimbolikára építkezik, de a háttérsztori igencsak elnagyolt és unalmas. Béna volt.

Na, mára ennyi. </Halloween 2010>

Pótlás 2. – Költözés

Szintén október második felére tehető, hogy végre elköltözött az egész ISIS (ott dolgozom) egy új épületbe, ami sok szempontból jobb mint az előző. A régi hely leginkább egy sötét lyuk volt – azt sem mindig lehetett tudni az asztalodnál ülve, hogy nappal van vagy éjszaka, itt pedig még panoráma is van az ablakból. A költözés ideje alatt egyébként volt egy hét mikor itthonról dolgoztunk, de órákra ugyanúgy be kellett mennem, úgyhogy nagy jelentősége nem volt.

Az előző helyen összegyűlt egy adag elektromos hulladék, meglepő módon minden olyan működő dolgot is kidobtak amire már nem volt szükség, volt aki vitt is haza innen használható dolgokat (monitor, projektor..).

Az új épület egy utcával messzebb van, de még a Vanderbilt Campushoz tartozik, van mélygarázs is, csak az éttermek kerültek messzebb egy picit.
Az egész szintünkön olyan bevonat van a falakon, hogy lehet rájuk írni, rajzolni alkoholos filccel, mint egy táblára. Tök jó, nem láttam még ilyet.
Így néz ki a “front desk” (recepció) a harmadikon.

Mivel konzulensek szerint vannak elrendezve a hallgatók, és az én konzulensemnek én vagyok az egyetlen magyar hallgatója, így a többi magyarhoz képest teljesen más épületszárnyba kerültem. Először nem örültem neki, de végülis jobban tudok figyelni ha nem magyarul beszélnek körülöttem, illetve jobb hogy angolul kell megszólalnom mikor beszélgetni támad kedvem. Ráadásul a főnök irodája 2 méterre van tőlem, úgyhogy a vele való kommunikáció is egyszerűbb lett. Joshnak hívják a szomszédomat, mind a három tárgyat közösen hallgatjuk, ráadásul a First Baptist Nashvilleben is szoktunk találkozni vasárnaponként, és még jófej is. Kb 30 lehet, van felesége, most kezdi a Phd-t, Wisconsin államból költöztek ide a Vanderbilt miatt. Mivel úgy van az asztala, hogy alaphelyzetből rálát a monitoromra, mikor a midterm test volt az egyik tárgyból, és két napig azon dolgoztunk mind a ketten, leragasztotta az ablakot, hogy még véletlenül se nézze meg mit csinálok. Tetszik, hogy az amerikaiak alaphelyzetből becsületesek (egyébként sokszor minden etikai megfontolás nélkül is). Valahogy az a természetes nekik, fel sem merül, hogy hogy lehetne másképp csinálni mint az szabályos.

Tihamér azt mondta erre példának, hogy amíg egy utasszálító repülő hibátlanul működik, addig mindenképp jobb, ha a pilóta amerikai vagy mondjuk német – ha viszont a gép meghibásodik, mindenképp jobban járnak az utasok egy magyar pilótával. :) Ez akár még igaz is lehet.

Így néz ki az asztalom egyébként.

Az új szék különösen király, össze-vissza rugózik mindenfelé – nem tudom, hogy ez pontosan hogyan befolyásolja a hatékonyságot, de nem baj. (Vonatkozó xkcd rajz: http://xkcd.com/815/)

Azt mondta az assistant manager, hogy a beköltözés utáni első héten átjöttek szemből, ahol van egy “Wedding chapel” – egy színes ház lámpákkal, ahol 10 perc alatt össze lehet házasodni ha valakinek erre van igénye, még időpontot sem kell kérni, “walk-ins are welcome” – ahogy a tábla hirdeti. Az épület pedig este rózsaszínben villog. Szóval átjöttek, és hoztak kupont (!). Esküvői kupont, azt hiszem 10% kedvezményt ad, mindenképp megfontolandó.

Még a főnökömről akartam kitenni egy képet ha már emlegettem, az irodája előtti faliújságra volt kitűzve egy magazin amiben van egy cikk róla, annak a címlapját fotóztam le telefonnal. A jobb oldali férfiról beszélünk, a másik egy hallgató. Pont ilyen élőben is, csak folyamatosan mosolyog.

Egyik este mikor elmúlt már éjfél és nem voltam beszámítható, csináltam egy videót arról a folyamatról ahogy hazaindulok a munkából, lemegyek a lifttel, beülök a kocsiba és kigurulok a garázsból. A videóban nem történik semmi, de most legalább tettem alá zenét. Nem kell megnézni, csak ha nagyon elszánt az ember. (Itt még rumli volt a költözés után)